Prológus

Sziasztok! Igaz később hoztam mint gondoltam, de nem teszek semmilyen ígéretet, hogy a többi rész majd gyorsabban fog érkezni. Azt hiszem ennyi, most felesleges lenne egy csomó dolgot írnom, úgy sem izgat titeket igazán. Még annyi lenne, hogy írjátok meg a véleményeteket egy hozzászólásban - lehetőleg ne két szóban - a prológusról, és iratkozzatok fel ha tetszik a blog!

Ölel,

A hold sugarai gyéren világították meg az utca véres köveit. Mintha csak az operában emelné ki a színpadot.

Végül is azt tette. Egy gyilkos játszotta a főszerepet, az áldozatét pedig egy hatalmas hibát elkövető, részeg alak kapta. A végső finálé pedig az ittas férfi halála volt. Majd kialudtak a fények, de nem jött a tapsvihar, ez nem olyan előadás, ez más volt. A társadalom elítélte, az emberek megvetették a főszereplőt és nem tisztelték művészetként.

Mégis az elkövetőjének mosolyt csalt az arcára, nagyjából öt másodpercig, miután a műve gyönyörködése közben rá kellett jönnie, nyílt téren volt, bárki megláthatta volna. Így eredt neki a nagy éjszaka sötét leple alatt.

Futott és csak futott, míg alakjának már csak a sziluettje látszott, majd annyi sem.

×××

A hazafelé tartó kis Ashley Tranton pedig nem is sejtette, hogy a következő sarkon befordulva, vérfagyasztó sikoly szalad ki torkán, megtörve a sötétség nyugalmát. Majd keserves zokogásba kezdett a vérben úszó merev test láttán.

A férfi bőre hófehér volt, szemei bevérzettek, ruhája tépett, haja kócos és véres. Élettelen teste körül vöröslő vére mintha kontúrt adott volna sápadt bőrének.

A kislány úgy érezte megáll körülötte a világ, nem tűnt fel neki hogy körülötte a házak ablakaiban sorban gyúlnak ki a fények, vagy, hogy egy-két számára idegen alak megdöbbenve szalad ki az utcára. Nem hallotta a távolban szóló szirénákat, csak tompán érzékelte mikor két erős kar fonódott köré és húzta fel a földről.

Amikor újra feleszmélt egy autó nyitott ajtajában ült a jármű ülésébe belesüppedve, vállaira terítve egy meleg pokróccal. Először nem tudta hova tenni, majd jobban megnézte járművet. Kék, fehér, rajta a New York-i rendőrség címere.

A vörös hajú lány ijedten kapta fel a tekintetét ráeszmélve, miben is ül. Körülötte több rendőrautó szirénája is villogott sárga szalagokkal körülvéve, mögöttük pedig kíváncsiskodó szempárok figyelték mi is történik valójában.

Néhányuk elkerekedett szemekkel figyelték a letakart holttestet, páran szomorkásan morfondíroztak, egy-egy segítőkészebbnek pedig a vallomását vették fel. Olykor erőteljesen bólogattak, máskor rázták a fejüket, néha pedig a megszeppent kislány felé pillantgattak.

- Szia, – guggol egy egyenruhás Ashley elé, ettől pedig a szeplős kislány meglepettségében megugrott az ülésen – semmi baj, nem kell félned – húzza féloldalas mosolyra szépen ívelt ajkait a férfi. – Mi a neved kicsi?

Akitől a választ várta, megszeppenten mérte végi a rendőrtisztet. Sötét szemek, szőke haj, kedves arc, alacsonyabb, pocakos testalkat. Az egyenruhája enyhén gyűrött, megviselt cipők, ám a kislányt más érdekelte. A derekára kötött övön elhelyezett pisztolytáska tartalma vonzotta a tekintetét.

Szemében rettegés lapult, szavai pedig meg megremegtek mikor kiejtette saját nevét a száján. Mégis most olyan idegen volt számára, úgy gondolta talán csak a helyzettől.

- Rendben, Ashley. Szeretnék neked néhány kérdést feltenni, remélem nem bánod – a kislány megrázta a fejét. – Oké, először is, hol vannak a szüleid?

Ez volt az egyetlen egy kérdés, amire nem tudott válaszolni. Persze tudta hol vannak, de a szavak mégsem akartak kijönni, hiszen még magának sem vallotta be, hogy rémes volt a helyzet a házban, amit rendes esetben mások édes otthonnak neveznek. Anyja meghalt születésekor, apja pedig azóta alkoholba fojtja bánatát.

Felpofozza, megveri, ordibál vele, amikor kedve tartja és még csak nem is emlékszik rá, hogy ő bármit is tett volna valaha. Persze nem sok időt hagyott magának józanul, de azt is kihasználta. Ezen egyik pillanatok közben feleségül kérte az egyik jött-ment nőt, akit egyszer felvitt magához. Mit sem törődve vele, hogy a saját lánya ki nem állhatta azt.

Mindig „Aranyomnak” vagy „Drágaságomnak” hívta, miközben amint elfordult apja, meg tudta volna ölni a szemeivel. Nem egyszer húzta meg a vöröslő hullámos fürtöket, vagy lökte arrébb, mondván, hogy viselkednie kell.

Ez három éve történt, azóta összeházasodtak, ő pedig betöltötte tizenkettedik életévét is. Megtanulta mik a tabu témák, mit nem érdemes felhánytorgatni, miért kapna büntetést. A sebek elrejtése is egyre jobban ment neki, olykor-olykor már csak a füle előtt elhelyezkedő apró hegek jelezték, hogy nem felhőtlen a múltja.

Sokáig csak sírt, de mikor egyszer az apja ismét részeg állapotban üvöltözött vele és leribancozta az elhunyt édesanyját, olyan dühöt érzett magában, mint még soha. Ellepte az agyát a vörös köd, kezei ökölbe szorultak. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor megütötte apját. Aki ezek után gyomorszájon vágta, majd mikor földre került, rugdosni kezdte. A kislány karjait feje köré helyezve, magzatpózban próbálta védeni magát. Sikított, kiáltozott, könyörgött, hogy hagyja abba, de nem sírt, többé már nem akart.

- Hé, kicsi, itt vagy? – rázta meg a vállát a névtáblájából megállapítva Albert Hedver, kiszabadítva őt rémes emlékei marcangoló karmai közül. – Figyeltél te rám egyáltalán?

- Nem tudom hol – suttogta maga elé. És ő úgy érezte nem is hazudott.

- Figyelj, én megértem – tapogatta meg ügyetlenül a vállát a tiszt, látszólag zavarban volt. – Értem én, hogy amit láttál az megrázó volt, meg minden, de nagyon fontos lenne, ha mondanál legalább egy nevet – próbálta tovább tartani mosolyát, de kezdett fáradni.

- Jackson Tranton, az apám – szinte csak lehelte a nevet, de Albertnek ennyi elég is volt, felhagyott a kellemetlen guggoló pózzal és vissza is ment a munkatársaihoz.

×××

A rendőrautó motorja elhallgatott jelezve, hogy megérkeztek a címhez.

A ház falairól pergett a vakolat, az ajtók és ablakok festése kopott volt. A kert rendezetlen és gazos. Az egyik ablak pedig törött volt – ami belülről került oda. Ashley szerint épeszű ember nem ment volna be önszántából a telekre, sőt még át is megy az utca túloldalára.

Ő mégis ezt a címet adta meg, hiszen nem mehetett máshová, kiskorú volt. De tudta amint betölti a bűvös számot már lépi is át a bejárati ajtó küszöbét és mosolyogva teszi meg az utat egy másik élet felé.

De egyelőre még egy járőr kocsi hátuljában ücsörgött, arra várva, hogy majd valamilyen jó indok ráveszi, hogy kinyissa az ajtót, mondjuk egy hurrikán, vagy hasonló.

De az ajtó magától is kinyílt és egy nagydarab kéz mászott bele pofátlanul az arcába, amit kénytelen volt elfogadni, hogy segítsen neki kikecmeregni.

Az ajtóhoz egy ronda kis kikövezett út vezetett, de már benőtte a gaz, így nem is igazán volt használható. Az pedig amihez vezetett egyre régibbnek és ócskábbnak tűnt ahogy közeledtek hozzá és egyre nehezebben ment. Lépései lassultak, lomhák lettek, arckifejezése pedig egyre csak eltorzult.

Nem akart átlépni azon az ajtón, nem akart szembesülni azon dolgok következményeivel amit el sem követett. Viszont ha most könyörögni kezd a tisztnek, hogy ne tegye ezt vele, el kéne magyaráznia miért nem vágyik vissza az állítólagos szerető otthonába. De valószínűleg csak alul maradna, és akkor sokkal többet kapna érte, amiért köpni mert. Így aztán csenden maradt, és ajkába harapva próbálta visszafojtani a kitörni készülő sikolyt.

Por szállt fel a két kopogás nyomán, majd a lehulló szemek a levegőben kezdek játszani, a felkelő nap sugarain. Odabentről pedig igen heves párbeszéd zaja szűrődött ki. Majd hangos léptek amint az ajtóhoz trappol valaki, aztán egy kicsit sem visszafogott káromkodás amint az illető nem tudja melyik kulcs jó a zárba, végül pedig a zár kattant, az ajtó pedig nyikorogva kinyílt.

Egy vékony, igen leharcolt férfi nyitott ajtót. Kócos haja valaha vörös volt, ma már inkább csak rozsdás, szeme bevérzettek, ajkai kicserepesedtek, fogai pedig sárgák és ápolatlanok. Arcán borosta nőtt, már-már szakállnak mondható. Barna kockás ingét félregombolta, valamint leöntötte valamivel, csak úgy mint zöld, vászon nadrágját. Az alkohol átható szaga pedig mindenéből áradt.

Először csak a földet pásztázó kislányt vette észre, és ez pont elég volt ahhoz, hogy elkezdje szidalmazni őt.

- Nem megmondtam, - kezdett nagy hévvel gesztikulálni, miközben hangja egyre följebb csúszott – ha nem érsz haza este hét órára, holnap nem kapsz e... – a rendőr köhécselni kezdett, mire felpillantott rá és egyből leesett a tantusz. – Oh, üdvözlöm, biztos úr – húzta mosolyra száját, bár inkább tűnt vicsornak. – Miben segíthetek?

- Ön lenne... – fellapozta a jegyzetfüzetét – Jackson Tranton, Ashley édesapja?

- Természetesen, már nagyon vártam haza a kis lurkót, úgy bizony – bólogatott hevesen. – Hisz nincs is nekem nagyobb kincs, mint az én kis tündérkém, igaz? – borzolta össze a vörös fürtöket.

- Rendben, akkor itt most egyelőre végeztem, majd még keresem önöket, további szép estét – biccent, majd egy utolsó reményt sugárzó mosolyt küldött Ashley felé és visszament az autójához.

Jackson mosolyogva nézte, ahogy elhajt a jármű, még integetett is, de amint kifordult a sarkon, a mosoly valódi vicsorrá alakult.

- Tündérkém, gyere be szépen – rántotta be a karjánál fogva a kislányt, majd bevágta maga mögött az ajtót, kizárva ezzel a nemkívánatos szemlélődőket. – Ha még egyszer egy nyamvadt kis jelvényes rohadékot mersz már csak a házam közelébe is hozni, esküszöm a késem lesz az utolsó, amit látni fogsz! – kelt ki teljesen magából, ezt követően pedig pofozni kezdte a lányt. – Ha nem mondtam volna ezerszer, - egy pofon – hogy maradj távol – kettő – ezektől a kis fess pojácáktól – három, négy – még azt mondanám, legyen, – öt – de baromira kezdem unni, – hat, hét – hogy soha a büdös – nyolc – életben nem – kilenc – hallgatsz rám! – tíz.

Ashley a földre zuhant, némán és könnyek nélkül zokogott, miközben vöröslő orcáit és felrepedt ajkát tapogatta. Ám az őt érő rúgás váratlanul érte így arca bármiféle fékezés nélkül találkozott a piszkos parkettával. Nem mozdult, nem mert mozdulni, így talán nem kap olyan sokat.

- Állj fel! – nem mozdult – Azt mondtam, állj fel! – felállt, de nem mert a szemeibe nézni, helyette inkább elnyűtt tornacipőit bámulta. – Takarodj a szobádba, és amíg én azt nem mondom, ki ne merj onnan jönni, megértetted? – bólintott válaszul, majd szobája felé rohant.

Ugyan kicsi volt és elhasznált, de valószínűleg ez volt az egész ház legtisztább szobája. Volt benne egy ágy, egy szekrény, egy íróasztal szék nélkül – nem is fért volna már be.

A kislány levetette magát az ágyra és lehunyt szemekkel próbált másra gondolni, mint a mérhetetlen fájdalomra.

Lehunyt szemei alatt újra látta, ahogy befordul a sarkon és észreveszi a testet, de most nem az idegen férfi feküdt a hideg, véres aszfalton, hanem ő.